Most akkor szamóca vagy eper?

A legtöbb helyen eprezzük, de valójában szamócáról beszélünk. Van fehér, és van piros színű változata is. Az eperfák között, amit szokás szederfának is nevezni szintén vannak különbségek. A Kapanyél egyik régebbi cikkét hívjuk segítségül, hogy tisztázzuk, honnan is ered az eperfa, és, hogy van-e különbség az eper és a szamóca között.

Az elején tisztáznunk kell egy félreértést: a köznyelvben a Fragraria x ananassa magyar neve az eper, pedig az helyesen szamóca lenne. De akkor mi is a valódi eper?

Figura József uradalmi erdész így ír róla 1880-ban: "Európába Chinából hozatott, s ma a tenyész­tés által töb válfajt számlál, melyek közül legismertebbek a következők : a fehér vagy vörhenyes gyümölcsű édes eperfa, Morus alba; a fekete gyümölcsű savanyu eperfa, M. nigra; a nagylevelü eperfa, M. Moretti, mely névét Moretti Pál olaszországi tanártól vette, ki e fát Európában elterjeszté; a legnagyobb levelii eperfa, M. ledvona és M. Giarvola, melyek selyemtenyésztés czéljából - leveleik tápértékét tekintve - kivéve a savanyu eperfát, legkedveltebb fajok. Ezekhez tartozik még a piros eperfa, M. rubra; a cserje eperfa, M. multicaulis, valamint a török eperfa, Morus constantinapolitana, nagy fekete gyümölcsével. Ide tartozik továbbá a festő eperfa, Broussonetia tinctoria, mely Braziliában a fiset-fusztik vagy sárga fát szol­gáltatja; és végül a chinai és japáni papir-eperfa, Broussonetia papyrifera."

Fotó: Kapanyél

A 10–15 m magas, széles koronájú fa Kínában őshonos, a selyemhernyó fő tápláléka volt. A növényt az utazók már a középkorban elhozták Európába, de igazán csak az európai selyemhernyó-tenyésztés fellendülésével terjedt el a 18-19. században. Ha tudjuk, hogy egyetlen selyemhernyó havonta kb. 110 liter falevelet is elfogyasztott, akkor el lehet képzelni, mennyire elterjedt a növény egész Európában.

Az eperfának két faja ismert, a fehér (Morus alba) és a fekete eperfa (M. nigra). A fehér faeper íze semlegesebb, egyszerűen édes, a fekete (igazából sötétkék) faeper sokkal aromásabb. Az eperfát a Dunántúlon szederfának is nevezik, mivel a termése valóban első ránézésre a szederére emlékeztet. Sokáig nem is tudtam, hogy a nagymamám kertjében álló szederfa és a versben szereplő, feketén bólingató eperfa tulajdonképpen azonos. A valaha igen gyakori fa állománya mára megritkult. Piacokon se nagyon találkozhatunk a gyümölcsével, melynek oka az is, hogy nem áll el, leszedés után néhány órán belül fel kell dolgozni. Viszont akár egy hónapig is folyamatosan érik.

A 19. században nálunk szinte minden parasztház udvarába ültettek, sőt ugyanebben az időben a Monarchia idején út menti sorfának telepítették, de a 20. századi útszélesítések után ezeket a fákat kivágták. A felszámolás másik oka volt, hogy az amerikai fehér szövőlepke hernyói (is) nagyon szeretik, és védekezés hiányában ezek a kártevők mindent elpusztítanak.

A fehér eperfa június-júliusban hozza fehér, ritkábban fekete vagy rózsás árnyalatú, mézédes termését. Ezt leginkább nyersen fogyasztják, de pálinkát is lehet belőle főzni. A sokkal népszerűbb fekete faeper később, nyár végén érik, belőle befőttet, gyümölcslevet vagy eperbort készíthetünk.